l
3
Lehoczki Károly
Létem
              (Szimfonikus költemény)

Ős parton állok, tengerparton, homoktenger partján,
süvít az anyag millió szálra, hullámokat vet,
legördül, összeáll, kirobban, erő hajítja,
lerántja, a vidék, mint hányódó, gyönge gálya,
csöpp földhajó, verődik fénybe,
mártózik dühödt árba.

Tóparton állok, szemem tópartján.
Nagy, fényes felszínekre látok, zölddel, barnával benőtt
hínáros vízmezőkre, lila csöndben imbolygó nádasokra.
Miféle bolygó ez itt, miféle planéta tó-tengerszeme?
Halak csillannak el, nyüzsög a mély, forgalmas város,
feszül az ezüsthorizont, játszik a tűző nap vele.

Tágas mezőkön járok. Rengeti a füvet az áram,
csillagok rengnek, vörös, kék, sárga csillag-virág
himbál a kozmoszmezőn, letépem, illatoz, hajítom
idegen világba. Tejút zsombékon szökell a lábam.
Mily messze jutottam, mily távoli még a házam!

Vihar dúl. Földvihar, Testvihar, Világvihar.
Üvölt az elemek szája. Egyik a másik ellenére fordul,
porszem a porszemet kivájja s lehullva újra csak
acsarogva tombol, hogy volt magába visszatérjen.
Mit lel fel őrült körein?
Születik, pusztít és kipusztul.

Homok telepszik tenyeremre, nyugodt, kimért kristály.
Szemernyi béke hét lakaton. Mely vidékről jött
s miért törekszik új s újabb vidékre? Ott belül
hány világ pörög, kik születnek, pusztulnak el épp?
Kristály, szólalj! - mit tudhatnék, ha záraid kinyitnám?

Bőrömön árkot hasítottak az évek.
Bolyhos barackok bőre, bársony női bőrök,
toll és szőrpihéknek selyme, csillámló élő pázsit!
Vágtázó szélvész szaggatta bőrömön szakadék.
Ledőlök.
Kémlelem a tátongó mélyet.

Nyár van. Bújnak a tanyák a fák ölébe.
Fényostorral csördít a dél. Kapál a paraszt,
izzadva állja, kiköp, továbblép, nyomában
ájultan hever a haraszt, surrog a szerszám, befordul
amint a sor végére ér s lecsap, lecsap. Lobog a lég,
áttetsző máglya, perzseli a mulandót,
lekushad mind aki fél, kinek tehet panaszt?
Traktor ágaskodik, berreg, bukik előre,
szomjasan szaglász, köhög a portól
s egyre csak fölveri azt, száll a por az égbe, a napba,
csapkod a fény ostora, tikkadó csorda,
élet menekül, gyülekezik mögötte.

Fagyos éjszaka röpít tenyérnyi térben szikragomolyagot.
Hófödte rét fölött lebegnek játékszer szikralabdacsok.
Parázslik a hó csuda tündökléssel, csikorog
lábom alatt. Óvatos kézzel babrálom a sereglő
lidérces csillag-világokat. Járok, járok, összegyúrok
négy-öt világot, gurigatom, terelgetem, óriás
gömböket formázok, összerakom, mint hóembert,
szórhassa fényét örök sötétbe. - Száz, ezer, millió
szikra-csillag embert építeni kéne!
Álljanak, járjanak itt a téren, egymásba bevilágítsanak
s mind mint önmagára tekintsen a hófehér,
befagyott, téli éjszakába.

Ifjú planéta bolyong az úton, hunyorogva figyelem
mint úszik zöld sörénye kozmikus napsütésben.
Halványkék vállán páraing. Holdak, meteorok,
üstökösök nyüzsgésében méltósággal igyekvő bolygó.
Mily utat jár be míg eltűnik s feltűnik megint?
Felszínén csiszoltan villan a kő. A mély mozgatja,
legbelül duzzadó erő. Mit érthetek belőle én,
az őhozzá hasonló?

Bőröm szakadékaiban törésvonalak, rétegek,
lemorzsolódó hám-kődarabok, zegzugos lejárók,
barlang szájadék. Odabenn, mint hegybe vájt titkos
hadiüzemben dübörög éjt-nap a munka.
Oszlopok, kötések, csövek, kábelek, nagydarab gépeken
otromba nyersanyag, buggyanó oldatok, fújtató légterek,
sziszegve áramol mind ami megterem.

Szél jár a tó fölött, habot bodorít, borzol,
kacsák himbálóznak, csónakok,
inog a nádas, su-su-sú, suttogja, én vagyok én,
a szemed vagyok, zöldben-kékben játszó tavad,
könnyek áradása,
te vagyok én s te ki vagy?

Kövek, homok a vízparton, a távolban csontos
hegyek, méla vitorlák, ébredő városok,
ez vagyok én. A Föld vagyok. Nézz belém, belsőmben
billió sejt-csillag ragyog, tekints a májba,
az agyba, a szívbe, plazma lények özöne lüktet, dohog
mint gőzgép, sistereg, sürög-forog, lesi az anyagot,
lecsap rá, világának parányi mása s új világ
saját határain belül. Mindegyik sejt csak a
szomszéd kétszázat látja s hogy jóllakjon
neki mily fondorlatokba kerül. Él! - és élőnek maradna
akármi áron, anélkül, hogy tudná, részem nekem,
vagy sejtené, plazmája hevült bugyraiban
mily molekulák, atomok keringenek, őket fönn
mily erő tartja, milyen cél, milyen üzenet,
miféle napok ott az atommagok s hogy ő, a sejt-galaktika
önmagában számomra puszta semmi s a test egészét
hiába próbálná Kolumbuszként felfedezni.

Felcikkanok a Földről, én, a fecske, suhanok
a szférákon át. Szárnyalok tízezer évet, elég-e
kérészéletének néhány perce felkutatnom legtitkosabb
törvényei nyomát? Hűlt anyag, hozzám lenne hasonló,
ki felhőfodrokban vágtatok? Vagy idegen rendben
robotol mélyén a máj, a szív, az agy?
Miért csak ily semmit láthatok?
Ki vagyok én, miért nem tudhatom?
Te miért nem tudhatod ki vagy?
S ő kicsoda, ki kéken, páraingben alattam ékszerként ragyog,
elindult a kozmikus téren, de szerelmesévé lett a
Nap, körötte mint udvarló forog, hogy tüzében nászukkor
tündöklőn elégjen s így szüljenek együtt ifjú csillagot?

Könnyekbe mártózom, tavakba, tengerekbe.
Higanyos, hűs hegyi karsztvizekbe, zokogó, forró
vulkáni áramokba, gleccsertó csöndbe, gejzír fájdalomba.
Testemre simul a Föld könnye, a Föld vére, a földi verejték.
Bucskázom benne, lebukom, feltörök újra,
pancsolok, cikázok, repesek, rettegek,
része az elemnek messzi a parttól
testem a testével egybesimulva játszik,
megragad, ellök.
Barátom, testvérem, szerelmes kedvesem,
szülőm, vagy önmagam, szerveid hű sejtje,
májadban lüktető, szívedben dobbanó,
elmédben érező önmagad önrésze feliszom könnyedet,
letörlöm lucskodat, sebedet ápolom.
Nevető-szomorú cirógass, elringass, villámmal ütlegelj,
tájfunnal elveszíts, hasítom lágy öled, legbelsőbb nedveid, örömtől
könnyesen, gyönyörtől lucskosan tempózom,
úszom, úszom, úszom, orromba szívom a loccsanó cseppeket,
marja az orrom, szemem kémleli a mélyet, elvásik,
így fürdőzünk egymásban időtlen időkön át
a Föld az egyik és Én, a másik.

Sebes ajkamon homokhegyek, véres-zöld szememben homokdűnék.
Csikorog bennem a kozmosz, karmol, akácok lobognak
zöld-fekete lánggal, zihál a földszél, veri a tanyán a kaput,
reccs, csatt, leng a vasalt fa, riadozik a jószág,
rohangál, visong a malac, laposat pillant az eb, morog,
szárnyasok rikoltoznak, jaj,
álmodom csak, vagy valóság amint a táj hét sarka összezárul,
parányi porszemként pörög, vágódik gyulladt szemembe,
lüktet s én viszontlátok akácost, kutyát, kaput, világunk
óceánnyi rabját bilincsbe verve és sehol a szabadság,
a napnak rácson túli selyme.
Élnek, halnak, várnak.
Feltörhette-e egy is börtönét?
Szűkebbek, tágabbak a cellák,
kong, virraszt a kérdés: Miért?

Varázsos leányszemek tüzelnek az égen,
parázs bibéjű csillag-virág.
Babrálom kelyhüket, illatuk oly ismerős.
Virít a rét, fényárban úszik, asszony-puha bársony az éj.
Felsziporkáznak tűnt szerelmeim,
simítom őket - mit ér a szó? -
s hagyom, elizzanak.
Dülledő erő igazgat múltat, jövőt, vagy oktalan szeszély?
A fondorlat tán föl sem fogható.
Tenyeremen virágvér, harmatos könnyek, csókos
asszonyi pára. Meleg, fájó, igaz.
Törvény! Acélod kikezdi testünk, bíboran omlik a fény!
Miféle világ ez itt, miféle roppant temető?
Ennyi múlás kinek vigasz?
Ki az a bomlott Ítélkező?

Az éjszaka sorjás, sziklakemény. Határai, mint kristályé,
pontosak. A Falon túl homoktenger-világ kóborol,
de a miénknek mintájára csak.
Itt rokon a jég a nyárral, éjszaka játszik napot,
amit itt látsz minden élő, minden egyszerre halott.

  Búcsú

Vagyok a Föld lakója,
leszek a Napnak lelke,
szeressen aki gyűlölt,
csillag járjon felette.


Következő oldal>>>
...