l
2
Senki fiai, semmi urai,
Senkik, kisemmizettek futnak az álmaik után,
Belehalnak az élésbe, megvertek, átvertek.
Nem léteznek, akkor sem, ha vannak,
Nem nyelveket, hanem tájszólást beszélnek.
Nem művésznek, csak kézművesnek állnak,
Nem kultúra a lételemük, hanem a folklór peremvilága.
Nem emberi lények, ők erőforrások,
Esetleg statisztikai adatok egy papírlapon,
Nincs arcuk, csupán karjuk,
Nincs nevük, rideg számok a rendszerben,
Nem vesznek részt a történelemben,
De az mindig könyörtelenül átlép rajtuk.

Szegények, kiknek nincs idejük időt vesztegetni,
Kiknek nem adatott meg a csönd,
Csupán a tiltakozás néma sikolya,
Kiknek izmai csak munkára valók,
Elfeledve a repülés üdvös szabadságát,
Kik fizetnek a szemétért, mert azt mondták nekik, tápláló,
Kik azért is szívesen lélegeznek szarszagút, mert ingyen van,
Kik amiatt boldogok, mert több, mint három tévécsatornát nézhetnek,
Kik kapcsolataikat a számítógépen találják,
Kik sokan vannak, mégis egyedül maradnak,
Kik azt sem sejtik, hogy mindig is szegények voltak.
Kiknek árnyéka utánunk oson lelkiismeret-furdalásként,

Nos, ők sokan is mi vagyunk!

Ady Ágota
Senki fiai
Cipó a kukában

A péklegény hajnalban sütötte meg a cipót, amelynek héja piros-ropogósra sikeredett, bele meg gusztusosan hófehérre. Hamarosan a boltba került, még úgy melegében. Nem maradt sokáig a polcon, mert Újteleki úr bejárónője elsőnek csapott le rá, hogy munkaadójának kedvére járjon.
Így került a cipó a nyolc szobás villa ebédlőjének asztalára.
A háziúr kettészelte, nem teljesen, csak annyira, hogy szemügyre vehesse a kenyérbelsőt. Rögtön el is tolta magától, mert ő magos cipót akart, kímélő diétájának jobban megfelelőt. Ennélfogva a cipó a ház előtti kukában landolt, amitől éktelen haragra gerjedt. Bosszúszomját csak növelte a rengeteg szemét, amit a jómódú környék lakói a kukába szórtak. Ám a cipó nem hagyta, hogy ellepje a sok hulladék, erejét megsokszorozta a kivetettség okozta düh, sorra gyűrte maga alá a rászórt szemetet, mígnem a szeméthalmaz tetején találta magát. Áldozatra lesve kandikált ki a kuka teteje alól.
                                                                          tovább>>>

Bányai Tamás
Négy groteszk

  "Két kutyámat ellopták. Amikor rátaláltam, az egyiket
    már megnyúzták, a másikat meg tudtam menteni."

Mért háborogsz? Hogy embertelen állat
volt az, aki elvitte a kutyádat,
és megölte és megnyúzta a drágát?
– De a gazember megadja az árát!
Lőjék le! Nyúzzák meg őt és családját!
Tettért gyújtsátok fel putri házát!
Nyolcvanezerért vettem, mert fajtiszta volt,
a származásán nem volt semmi folt…
és megölték egy kondér levesért.
Ki mossa le róluk a kutyavért?
Ha kutyasültet esznek a gazok,
legyenek holtukig családostól rabok!

Ha nincsen munka, nincsen munkabér.
…de a gyerek akkor is enni kér.

Kamarás Klára
Olvastam egy hírt
Leéltem már az életem felét
s nem írtam még olyat, mely igazolná
létem: művem ki nem sarjadt vetés.

Nincs hasznom. Egy munkáslét kirabolná
lelkem. Megértést várnom – nem szabad.
Csak alkotok s minden egyes szavam
papírosokra lerótt kis adósság;

gyerekes kézírásom van és ügyetlen,
tollam tucatnyi, törött tarka toll
s tudom, egyszer megírom azt a sort
velük, amelyért egykor megszülettem.

Mások?... magamra vagyok féltékeny;
rossz műveim kidobtam, eltüzeltem.
Sárgává sápad minden fényképem.

Budapest, 2004. március. 6.

Sárközi László
Számvetés
„Falu kanja” így gúnyolódtak a gyerekek, de a rosszindulatú legények is néha, ha már nem tudták bántani Ferencet máshogy. Nem a lányok utáni járkálását irigyelték, sokkal inkább arról a régi esetről (történt már vagy két hónapja) beszéltek, amikor Ferenc egyedül kiverte a nádudvari kocsmából a razziázó csendőrszakaszt. Nem a részegség dolgozott benne, hanem az igazságérzete nem engedte, hogy szó nélkül hagyja a nagyszájú kakastollasok dúlását az egyszerű terelő legények között. Amikor Bandit, a béresgyereket minden ok nélkül szájba csapta az a vörös fejű, lenyalt bajuszú csendőr tizedes, hát egyetlen kiáltással borította fel a kocsma nehéz tölgyfa asztalát és vágta a székét ugyanazon mozdulattal a tizedes képébe. A többi csendőr erre persze azonnal az új prédának esett, de Ferencben emberükre akadtak. Kemény, ekeszarv törte marka számolatlanul osztotta a hatalmas pofonokat, amelyek elöl hamarosan az összes csendőr az utcára menekült. Onnan kiabálták vissza nagy bátran
- Elkapunk egy este Terebesi, meglásd, cipóra verjük azt a nagy pofádat!
                                                                           tovább>>>
Orosz T. Csaba
A nádi farkas legendája
nem tudom miért pont 51 a legcudarabb …
én nem tudom miért kísért untalan
pedig én sohasem voltam egészen benne
(én csak a vérbő méhbe rendezkedtem be)

nem tudom 51 miért rendelkezik velem
miért kísér el amerre járok
(jövök és megyek és úton és érkezéskor)
tán mert rám bízott némi titkokat
cérnából kötött gordiuszokat (?)
hogy kibogozzam
(de van-e hozzá kulcs
eredeti vagy bár másolat)

gondoltam egyet
ki kell találnom (búvópatakos erdő) belőle
(úgy hogy nincs cserkész tudományom)
ha már nincs hozzá semmi fogódzóm
és ki kell tálalnom 51-et ahogy tudom
ahogy lehet (csak igaz legyen)
(ez is az egyik titkom)

talán mégis hazatalálok

51 rám bízatott
mellemen római aranykereszt
de semmi fogódzó
csak a decemberi mikulásvárás
az is persze megkésett abban az esztendőben
amikor születtem (abból is tizedike lett)

semmi fogódzó
csak hogy apám katona volt
(még lőtték a zsenge határt
az úgymond titoista nacionalisták
de az én apám nem ott
Bukarestben a Cotroceniben volt
tehát katonaszabadságra eltávozhatott)
közben keményedett a demokrácia
(Áron püspök már a börtönben
készült az elképzelhetetlen szeretetre
ahol a hit árát törlesztette)
és a feketeautó
(még később is rettegtem tőle)

én még mindig nem tudom
miért pont 51 kísér és kísért
amihez csak annyi közöm van
hogy megszülettem

Albert-Lőrincz Márton
miért pont 51
Boldizsár István: Híd a völgyben.
Szakasztott mása volt egykori tanáromnak,
szinte orgazmus jött rá,
ha bármilyen hibát talált az esszéimben.
„ Maga … maga … maga...” - így kezdte,
aztán ki tudja miért, nem folytatta a mondókáját.
Már akkor sem haragudtam rá,
most meg, hogy csonttá – bőrré lesoványodva,
kopott, mindenhol összefércelt zakójára köpi
fénnyálát a lemenő Nap;
és látom, ahogy vizenyős szemeihez
egyre közelebb húzza a tegnapi lapot,
talán még oda is mennék
érdeklődni hogyléte felől.
De valami visszatart.
/ Lehet, zavarba hoznám?/
Aztán csak figyeltem egy ideig.
Szakasztott mása volt, Istenemre.
Vagy éppen ő maga.
Fotó: Román Péter
Fotó: Román PéterFotó: Román PéterFotó: Román Péter
Fotó: Román Péter
Bodó Csiba Gizella
Kart-karba öltve
Van hol a kar-karba öltve
Máshol a puska csőre töltve,
Mindenütt mások a szokások,
S amíg emlékezetembe leások
Mi volt ez – krumpli verem
Vagy lövészárok?
Melyik oldalon állok, álltok?
E ketté vagy százfelé hasadt világnak
- Mintha már nem ismerné a békét -
Tarkómon érzem jéghideg végét
A ránk szegezett földindulásnak.
Csőre töltve, csőre töltve
Ezer emberöltőre előre,
Honnan ered ennyi gyűlölet?
Miért nem adod a kezed
Jobb dolgokhoz mint a vérontás,
Zsigerekben a rontás,
nem évülnek el a pusztító gondolatok!
Talán fel kellene menni a hegyre,
Elcsendesedni figyelve
Mit diktál, kopogtat a lelkiismeret
Az elaltatott, az elnyomott,
A rég meg nem hallgatott
Belső hang,
Megszüntetni a hangzavart
Amit a világ szít át az éteren,
Világhálón a neten,
Neked s nekem!
Tisztelettel kérdezem
Ki dönti el; - kar-karba öltve,
Vagy a puska csőre töltve,
Hogy melyik oldalon állok,
Fegyvert árulok, vagy …
Békéért kiáltok, melynek
Csak EGY az oldala,
Sorakozzunk fel hát oda
Ahol a Béke pallosa
Kimerülten lábhoz téve
A harcnak vége! Vége!
         V É G E !
A csengetésre, kimondottan szép nő nyitott ajtót Schuk Jenő előtt. Hosszú fekete haja leomlott a blúzára, valamennyire eltakarta az átlátszó selyem alól kitolakodó húsos, fehér kebleket. Hollywood filmsztárjainak kijáró gondos sminkelés tette csábossá félig lesütött, zöldeskék szemét, amik várakozóan néztek a férfira.  Emez, a cipője orrát nézve, mert nem mert a nő szemébe nézni, hebegve kérdezte:
- Tessék mondani. Itt lakik Kovács Albert?
– Igen, súgta a harminc év körüli asszony.  - Maga a Schuk? Már nagyon várjuk magát.
A férfi félénken, oldalazva lépett be az ajtón, vigyázva, nehogy hozzáérjen a nőhöz, aki minden mozdulatát mosolyogva figyelte. Kovács, a nappaliban várt rá.
– Megtaláltad a házat? – kérdezte, és választ nem várva a buta kérdésre, magyarázólak hozzátette: - Azért kérdezem, mert itt Amszterdamban minden ház egyforma, és az emberek nehezen ismerik ki magukat az utcákban. Hoztál pénzt?
-Nem hoztam, válaszolta Schuk Jenő. Csak a jövő héten kapom meg a részemet, és csak akkor tudom megadni a tartozásomat. De azért eljöttem, mert megígértem. - Odahajolt Kovácshoz, súgva kérdezte. - Te. Ki ez a nő, aki ajtót nyitott?

                                                                            tovább>>>
Pintér László
VÁGYAKOZÁS

Pethő N. Gábor
Szakasztott mása volt

Hajlik, leng a széltől a diófa ága,
az ősz a levelet róla lecibálta.
Ágas-bogas ágak, hatalmas korona,
rázza a szél, tépi, össze nem bogozza.

Fetykó Judit
Szélben

ajtó, ablak sorra bezárul,
sárga levél kereng a fáról,
kurtul a nappali világos;
kertvégen magányos,
kókadt virág;  ez itt az
őszvilág végtisztessége;
részekben pusztul, aludni
indul, elpihen télre a
teremtő erő, meg- meg
kísértve még bágyadt
vágyait az éjszakának;
holnapra kelve hűvösebb
napok járnak, a ház-
tetőket vastag dér lepi; 
akár az ember, az idő is
megszenvedi az elmúlás
társtalan magányát;
nem gyújt estére lámpát,-
mert nincs miért- a hold...
                                        
Szombathely, 2011 novembere


Koosán Ildikó
Nem gyújt estére lámpát
Ami álmodás itt: hazugság,
ami történés benne: vétek,
ami pillanat: szörnyű újság,
ami bizonyos: sosem ének.
A napfény csontvakító lámpa,
szétsugárzik az éjszakába,
a nőstény-csillag mintha várna,
megittasultan, mert hiába.
Kicsi fiam szája rándul,
sír a szekrény mögött, hátul,
dédelgeti rettegésem.
Jaj, csak vissza ne nézzen!
         1968.

Nógrádi Gábor
VÉGZÉS

Hogy magamat se, másokat meg éppenséggel ne botránkoztassak meg, egy vallomással tartozom. Komoly elhatározása jutottam. Eldöntöttem, hogy megpróbálom humorosan tálalni az írásaimat, azoknak, akik veszik a fáradságot, és betűről-betűre összerakják a gondolataimat, hogy aztán a röhögéstől görcsbe ránduljon a gyomruk. Azt hiszem, már előbb tudta - rajtam kívül – mindenki más, hogy manapság csak így érdemes írni, erre harapnak a kritikusok és valamennyien, akik a kortárshoz igazítják az ízlésüket. Piacképes irodalom, csakis a kortárs lehet. Minden más is kortárs, de én, kifejezetten az irodalomhoz, helyesbítek, állirodalomhoz értek. Remélem, tőlem sem lesz teljesen idegen, de ahogy vergődök, erősen kétlem, hogy valakit is érdekelni fog az én humorom. A stílus tőlem távol áll, folyton bottal ütöm a nyomát, ezért inkább nyomkeresőnek tartom magam, mint kortársnak.
                                                                            tovább>>>

Zsidov Magdolna
Belepusztulok a kortársba
Bíbor felhőt fest az égre
bágyadt esti alkonyat,
fürgén sikló csermely fodra
mosdat álmos partokat.

Fátyol ring az esti fákon,
ködbe vész a várorom,
erdőszéli bércek csöndjén
néhány árnyék átoson.

Ólmos terhet hord a válluk,
fényes csöve égre néz,
pillantásuk azt sugallja:
bárhol jársz is, lépre mész!

Sápadt szálú, borzas fűben
lép a lábuk nesztelen,
három társuk vár a tölgyest
szemmel tartó leshelyen.

Ott magaslik, mint egy bástya,
mozdulatlan, lesben áll,
onnan indul víg portyára
minden este a Halál.

Büszke léptű, bátor szarvas
jár a fák közt délcegen,
izmos teste, fürge lába,
ágas dísze lételem.

Minden őszön harcra készül,
rangja, éke egyre szebb…
évről-évre megcsodálják
zúgó bércek, fenyvesek.

Álmot űz az esti szellő,
vállhoz ér a puskatus,
célkeresztben ott a dámvad…
jámbor állat, fuss, ha tudsz!

Ám a fegyver biztos kézben -
célba ér a fémlöveg…
megcsillan a barna szempár -
bágyadt fényű ékkövek…

Ezredévek szíve sajdul;
menthetetlen, itt a vég!
Párás szemmel néz a Hold is…
búcsúkönnyet hint az ég.

Mentovics Éva
Célkeresztben
Bárdos László
Védőbeszéd Kosztolányival
Húgom megszédül, elandalodik,
amint föltűnik a képernyőn
valamely filmváltozat. Fonda, Buchholz,
Hepburn neki a Háború és béke,
a Feltámadás. (Semmi Tolsztoj.)
De az a rét ott mégis csatatér, s azok a
színpadiasán összeérő szájak mégis egy élet.
Hogy kié? Hogy övé-e? Mi gondja azzal?
A gondok előtte vannak, meg utána kezdődnek:
mielőtt megindul a tekercs, s miután magára hagyta.
„Egy rossz költő...” Verlaine nem megindító.
Megrugdosta terhes feleségét.
De mikor őt rugdosták, meg az összes többit,
az sem volt megindító. Amióta a világ világ, mindegyik
réstelenül, kegyetlenül eredeti.
Miközben osztozik, tehát nem társtalan. Pedig
létükbe másnak se ki, se be.
Nem oly engedékenyek, mint a filmváltozatbeli sorsok.
Ezért húgocskám ód ív be se léphet,
ahol Bergman, Tarkovszkij, Jeles az út s az élet.
Már a portás is útját állná. Csak egy-egy
múltbeli pillanat az övé. egyelőre még prolongálva.
Ó csak visszafelé húz. Tehát előre repül.
Azért ez is, ilyen a végzet. A nagyság.
Már negyvenhét. Vagy több? Már az se számít.
„Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.”
Mint napsütötte sík vidék,
oly lázas most a lelkem.
Miért e gyorsabb szívverés:
mi lüktet még eremben?
Suhannak álmok, szellemek
és bűnös  varázs-árnyak,
még betűk , szavak  kellenek,
még sóhajtások  szállnak.
Így  zárom majd le életem,
mint  szivárványhíd  íve,
nem érhet földi  félelem,
ha  pont kerül  ez i-re

T. Ágoston László
Cserépkályha koksszal
Május volt, napsütés. Béke volt a nagy háború után. Még volt a nincs, éhség is, meg vetkőztetés. De béke volt. A félelem már enyhébb, emberi formát öltött. Már nem a belövéstől, a magasban zúgó gépektől, már csak az emberektől féltek az emberek. Ha jól meggondoljuk ez már haladás volt.
A kölyök koszos volt, rongyok takarták vézna testét, lába térdig mezítelen. A templom oldalában kucorgott a napon. Két karjával ölelte át a térdét, feje lehajtva, ébren aludt.
Valamikor, nem is olyan régen a templom körül ápolt kis park volt, gondozott virágágyás, meg zöld pázsit. Nem csupán a késedelmes tavasz miatt, de a város felett elvonult pusztítás nyomán is, valami reménytelenül kopár benyomást keltett most, senki sem ásta fel a földet a palántákat várva...
                                                                           tovább>>>

Kaskötő István
A kölyök
Fénylepke leng,
megrázza szárnyait,
a föld felett
kerengve elvakít,
tűz fonja át,
lángkígyókat lehel,
az árnyakat
fénnyel takarja el.

Eljött a tél,
nyugalma mit sem ér:
nincs több gyümölcs,
nincs már a fán levél,
tékozló szív
többé már nem repül,
nem fáj, nem ég −
itt gubbaszt legbelül

Nézd, messzi fent
fénylepkém hogy remeg!
Elvitte rég
tékozló kedvemet!
Mint megvakult
családi képeken,
sötéten ráz
a szürke félelem.
Szavakból szőtt
hálóm az oltalom:
legyen tiéd
mindegyik holnapom!

Cselényi Béla
ROSSZ PASSZ
El-elszáll a fej;
nem magasra,
nem mennyekbe,
csak egy sapkányira,
s hallod:
beszélsz;
érted is meg, hogy mit,
s félsz,
hogy látod majd:
mész...
s, hogy merre…
Hogyan bíznád magad
e pitiánerre?

Aludd ki magad,
csukd be szemhéjad,
ne érvelj meddő vitán!
s agyadból szökken ereidbe
az intravénás önnön Evipán*,
de gátolod mindig érve kifejtését,
hogy ne lásd poklok kését,
s a lángköpenyes Mennybe,
félidő táján még
ne kopogj,
ne menj be!

* intravénás gyorsaltatószer

Életfogytiglanit adott vérbíró kedve,
most várom, hogy leteljen,
gonosz ítélete.

Útra készen ülnek emlékeim,
mint gyermekek a hintán,
lógatva lábukat,
szinte fel se fogják,
hogyha nyílik majd a kapu,
sorsuk velem osztják.

Bár nem vagyok rab,
nincs rajtam bilincs,
nem nyírtak kopaszra,
mégis cellarácson nézem a világot,
lábamra rászorult agyam kelepcéje,
gyökérfosztott,
lehántolt idegek mozdulatlansága.

Szívem bilincsét magam nyitom, zárom,
ha rám talál,
egy magányos lélek,
s ha kulcsaimat, netán megtalálom.

Németh Tibor
Mikor megszült a fény
gördül a nap a domb hajlatán
lombtalan áll már a vén platán
kékségbe mélyült a délután
szellő simít végig a homlokán

felhőn vet ágyat az alkonyat
kinyújtóztatnám a lábamat
venyige pattog a tűzhelyen
jó lenne meglelni nyughelyem

füstöl a tűzre kotort avar
kutyák ugatnak de nem zavar
szemem a melleden pihen
van hova letenni vén fejem
Bódul fejem, pár betűből áll.
Egy név tölti ki lényemet, s az
utcán megjelenik egy rózsaszín kabát.
Megfordulok, üres vagyok ma, de
holnap újból megyek az ismeretlenbe,
nagy üres lap, melyet én írok tele
életemmel.
Ő volt, jő egy másik, ott vagyok
a várakozók lezárt reményeiben.
Emberek élete, és az enyém,
együtt rohanunk egy felé.
Bonyolult gondolatok,
meleg kövek, kígyók, férgek.
Ölünk, hogy éljünk?
Ne zökkents ki gondolataimból!
Bágyadt nyugalom, nem pihenek.
Visszhangzik a Világ:
Ó Te! Ó Te! Ó Te!
Fiatalság, mindenki!

Végh Sándor
Kiáltás
Kajuk Gyula
Esti csend
Következő oldal>>>
...
Péter Erika
Szivárványív
Nehezen gyógyult a második műtét után Tari Mihály lába. Az orvos azzal nyugtatta, hogy bizony, a szilánkos törés nagyon makacs dolog, nem lehet sürgetni a regenerálódást. Már az is nagy dolog, hogy egyáltalán meg tudták menteni a lábát. De hogy is juthatott eszébe ilyen őrültség, hogy a legelemibb biztosítás nélkül, csak úgy nekitámasztja a hosszú létrát a ház falának, és a tomboló viharban fölmegy a tetőre cserepeket igazgatni?
─ A doktor úr milyen házban lakik? ─ kérdezett vissza a beteg.
─ Itt a lakótelepen, ebben a négyemeletesben.
─ Akkor nem is csodálom, hogy nem jut eszébe. Nem tudhatja, mekkora kárt okozhat a házban egy ilyen vihar.
─ Maga viszont megtapasztalhatja, mennyi szenvedést okoz az effajta meggondolatlanság, egy ilyen kiprovokált baleset. Kipróbálhatja, milyen érzés két mankóval sétálgatni az udvaron. Nem húszéves már, hogy hat hét alatt összeforrjanak a csontjai…
                                                                         tovább>>>
Köves József
Utolsó olvasó
Először a kisebb könyvtárak zártak be.
A nagy áruházak – az úgynevezett hipermarketek – könyvosztályai szinte egyazon időben szűntek meg létezni, helyükre a legtöbbször ajándék mütyűrök, tréfás feliratú táblák, bohókás képes levelezőlapok kerültek, sok helyen egyszerűen kibővítették a zöldségosztályokat. Másutt mindenféle elektronikus csodák, rádiók, tévék, tabletek, telefonok, apró lejátszó készülékek ajánlkoztak a könyvespolcokon vagy az azokból átalakított tárlókon.
Nem sokkal később – ugyancsak egy időben, mégpedig egy igen esős novemberi  hétfő délutánon – befejezte működését valamennyi könyváruház és nagyobb könyvesbolt.
                                                                          tovább>>>
Bittner János
FÉNYLEPKE
1938-2013
Lehet az út rögös, tövises:
én azért boldogan haladok,
körülöttem mosolyt lengetnek
a felém szálló fuvallatok.

Lehet arcomon bősz, vad tusa:
virágokkal vagyok vértezve,
mely ott termett két csöppnyi arcon,
engemet új harcra késztetve.

Jöhet a gond sötét, zord raja:
rózsaágra száll a lelkemben,
s karjaimban új erőt érzek,
ha rám mosolyog csöppnyi gyermekem.

1896-1942
Költő Nagy Imre
FIAM MOSOLYA